Ózdi olvasónk levelét közöljük, az eredetileg megírt formában. Azért változtatás nélkül, mert úgy ítéltük meg, hogy a formaiságon és a szóhasználaton túl sokkal fontosabb az, amiről az írás szól - hova jutott ez az ország, különösen Borsodban hogyan élnek ma az emberek. Egy őszinte közmunkás megosztja önökkel fájdalmas napjainak történéseit.
"Történetem a Fene, nagy Demokrácia, és a még nagyobb egyéni szabadság egy napja! Hallom nap, mint nap a kényszerűségből bekapcsolt televízióból ömleni ezt az üres frázist, demokrácia.
Már olyan a fülem, amely a tudatomig gyömöszöli a külső hamis, és hazug híreket, hangokat, és a megannyi hazugságot, mint a tölcsér. Sok, sok ilyen információ bemegy, és igen kevés jut el a tudatomig. Annyi hazugságot, aljasságot, amennyi már évek óta szinte bombázza az agyamat, korábban el sem tudtam volna képzelni. Abból a generációból vagyok, amely egy rendszer alkonyának idején nőtt fel, kapott valami jót és amelyet felváltott egy velejéig hazug kor, amelyben vergődik a magamfajta halandó. Borzalmas ez, higgyék el.
Hogy miért?
Megosztom egy napi élményem, meginvitálom Önt, kedves olvasóm abba a világba, amelyben egyre többen élünk, és amelyet azok, akik szerencsések, hallgató aljas cinkossággal kerülnek, el sem hisznek.
Csörög az ébresztőóra. Felkelek. Felsóhajt lelkem; - Te jó ég, már megint egy nap, amit át kell élnem. Mikor lesz már ennek vége. Erőt vesz rajtam a reggel frissessége, no meg az a fránya, muszáj.
- No, felkeltél apjuk? - Kérdi az asszony, aki társulva ébredésemhez, a reggeli keserű, de hiába való napi reménnyel, kitápászkodik az ágyból. – Most nem tudok kávét főzni, tegnap elfogyott, meg aztán már áram sincs, a kártyánkról elfogyott a pénz. - Mondja keserűen életem párja, kínjaim társa. – Hogy ne fogyott volna el, hiszen 30 kilowattot töltöttem fel. - Mondom egykedvűen, hiszen a kártyás villanyóra a nyomorunk jelképe. Még ennek is örülnünk kell, mert legalább az áramdíj elmaradásunk miatt az órát nem vitték el.
Így végül is most se tévé, se rádió, se hűtő, se semmi, de még világítás sincs, csak annyi, amennyire futja. Az általános iskolában végző gyermekem még alszik. Szerencse, mert legalább nem hallja kitörő kesergésünket a nincsen nyomasztását. Készülök, hiszen 6 órára megyek dolgozni. - De milyen munka ez számomra? - Nyugtatom magam, - ez legalább van.
- Apjukom tennék be egy kis zsíros kenyeret, de csak annyi van, amennyit a gyerek, elvisz iskolába. - Mondja halkan az Asszony. – Akkor ne tegyél enni, hagy vigye ő, neki jobban kell, - felelem.
Halkan felkészülök és megyek dolgozni.
Út közben arra gondolok, amiről Apám beszélt. Ő a kohászatnál 40 évet húzott le. Emlékszem az általa elmesélt élettörténetére. A harmincas években igen szegények voltak, de mint mondta mindig hangsúlyosan, eljött a munkás ideje, a népi demokrácia. Dolgoztak, elmúlt a szegénység, és lett élet. Én csak annyit élveztem belőle, hogy akkor, tehát 1989 előtt, és még utána is néhány évig jó volt gyereknek lenni. Tényleg, rakosgatom gondolataim, szaporázom lépteimet. Tényleg mindenünk meg volt, akkoriban, már, mint a rendszerváltás idején, fejeztük be az építkezést. Emlékszem, vettek nekem egy kis furikot, és édesanyám mellett, hordtam benne a téglát, a homokot. Anyám mindig halálra fáradt az építkezésünkön. Leült, nagyokat sóhajtott és örömmel nyugtázta; - fiam, megszenvedünk vele,de lesz szép otthonunk.
Emlékszem a házavatóra, milyen boldogok is voltunk. Erre a boldogságra vetett árnyékot akkor Édesapám halála. 40 év munka után leszámolták. Majd a kölcsöneink fizetése miatt devizahitelt vettünk fel és lett oda a házunk. Ma egy kis roskadó házban, mint albérlő lakunk. Ezt hagyták rám a szülők, no meg a családi anyagi összeomlás, a vagyonkánk miatti kesergésük emlékét. Most már tudom, a nagy demokraták, a rendszerváltó gengszterek azért harsogták a demokráciát 1989 után, hogy lebonthassák, és ellopják a gyárunkat, elvegyék a vagyonainkat. Apám, mindig azt mondta, ez a mi gyárunk! Már tudatosul bennem, hogy az a demokrácia, amiben élünk csak és kizárólag az ajjadékok, az emberi selejtek, a haszonélvezők és többnyire az értelmiség demokráciája.
Mély gondolataim közben veszem észre, hogy annál a pataknál, helyesebben a hídjánál vagyok, ahol ma dolgoznunk kell. Eltűnt, a „minek, az érdemes gyarapítani és a jövő” ma mindennek helyébe a vakremény harcával küzdők szomorú csoportja fogad. Huszonhatan vagyunk, mi a számkivetettek, a falak, a szögesdrót nélküli gettólakók, a 21. századi kápókkal. Ahogy végig nézek magunkon, mi vagyunkhuszonhatan a szakadt brigád. Nekem sem tegnap szakadt el a nadrágom, mert, hogy ezt a 3 méternél is mélyebb, s körülbelül 7 méter széles patakot tisztítjuk. Van ebbe minden, növényzet, a város szemete, többnyire a vízzel viaskodó, és távozni nem akaró pille palack. Ezek beleakadnak a növénybe, behajigált drótba, ágakba, jelezvén, ha már idedobták őket, nem távoznak. Maradnak a visszataszító más hulladékok társaságába, amely tegnap a nadrágomat szakította ki.
Mert, hát még nekem és egy párunknak, mint a többségnek nem jutott silány minőségű, munkaruha. Persze aki kapott, annak is már a szerződéses idő utolsó harmadán adták ki.
Jön a legújabb kori kápó és az eligazítás. Ő az úgynevezett, párthűségéért kinevezett csoportvezetőnk, akinek elmondása szerint jutalma e poszt, hiszen a FIDESZ –re szavazott, egy velem egykorú. Nagyon nyegle, primitív és embertelen is. Amúgy tudni róla, hogy néha, néha uzsorázgató, és drogféleséggel kereskedő is. Bizonyítani? Azt, mert ilyen féle megbecsült, szinte lehetetlen volna. Sőt!...
- No, idefigyeljenek emberek! - Szinte kiabál, jelezvén, hogy ő a valaki, no meg azt, hogy köszönni, azt bizony nem tud, igaz lenéző magatartása, bicskát nyitogató, pedig velünk tölti a napját. – Az a helyzet, hogy a tegnapi napon ellógták az időt. Ma nem fogom megengedni, hogy lopják az időt, hiszen nem azért kapják a pénzt! Megértettük egymást? - Kérdezte nyomatékul.
- Hé fiam, - szólt egy idős munkatársunk, akin a nyomor totálisan képviselteti magát. Sovány, szakadt öltözékű, és mert hideg is van, remeg.
Minap elmesélte nekem, ebédidőben, hogy már 3 éve csak egyszer eszik egy nap, vagy egyszer sem. Nem lepett ez meg, hiszen én is, mi is a családban, a gyerek kivételével, persze a büszkeségem miatt nem beszélek róla, a gyereknek, meg pláne nem. Azt is elmesélte, hogy kétszer akasztotta fel magát, de az isten nem hagyta meghalni, egyszer a felesége, másodszor a szomszédja vágta le. Mint mondogatja, még a meghaláshoz is szerencsétlen. Majd a csoportvezetőhöz fordult és odaszólt.
- Ide figyelj édes gyermekem, te ne kiabálj velünk ezért a szaros 10 600 Ft-ért. Pláne ne velem, hiszen én az apáddal dolgoztam a gyárban sok-sok évig, szerettük egymást. Meg aztán én már megettem a kenyerem javát, és kérlek, ne alázz meg te is!
- Mi, van öreg, - válaszolt a dölyfös középkorú hajcsár-vezér. - Figyelembe veszem, amit mondott, nem is kell semmit tennie, fogja magát és menjen haza, ezzel magának lejárt a műszak, meg a munka. - Tudva, hogy ez az ember igen becsületes teremtés és, hogy olyan szegény a nejével, meg az apja halála miatti unokával, hogy, a gyerek már nem egyszer éhségbetegséggel került a kórházba, voltunk egy páran, akik felzúdultunk.
- Mi van emberek? Zendülünk, zendülünk, van, akinek nem kell a pénz és követi az öreget? - Nagyon szégyellem magam, szinte lelki sötétség futott át rajtam és kérdem ösztönösen magam; - megalázkodunk? Gárdonyi Lámpása jut az eszembe. De én nem tartok ott, abban az erkölcsi magasságokba, adok parancsot az érzelmeimnek. – Állj, Jancsi, hallgass! És mint mindannyian, hallgattunk. Az öreg lehajtott fejjel lassan elment. De, visszakiabált: - Megállj fiam, a sors kezében vagy te is! Ma, holnap és azután én nem eszek, de lesz majd neked is részed a nélkülözésből. Mint későbbiekben megtudtam, meghalt az öreg agyvérzésben, megváltás volt ez a számára.
- Ne lázítson, hanem takarodjon, megértette. Kiabált utána, már elvörösödött képpel az emberiességet nélkülöző kápó. - Mert én az effajta embert, csak így nevezem és tudatosan.
Igaz is, még a 90-s években az egyik cigány képviselő, aki sokat adott az emberek szavára, becsüljük is, mind a mai napig, egy programra beszélt rá arra, hogy a „digitális középiskolába” iratkozzak be, és tegyem le az érettségit.
Neki duráltam magam, meg is csináltam, de az akkori remények szerte foszlottak és ma sokszor megkérdem, hogy megérte –e? Annyiban megérte, hogy a nyomorunkat, annak okát, mert szerettem a történelmet tanulni, valahogy jobban megértem, mint a társaim. Közben kihozták a szerszámokat egy furgonnal. Ki lapátot, ki vasvillát, ki macsétát (bozótvágó kés), ki pedig kapát kap a kezébe. Majd a hajcsár ordítozik.
- No, idefigyeljenek, tegnap három szerszám is eltört, ezt levonatom a bérükből, megértették. Ma nagyon odafigyelek, hogy ez meg ne történjen, megértették. Nyomatékul ismételte magát, majd folytatja. – Nem szeretném, ha a védőfelszerelést nem viselnék. - Védőfelszerelés? Egy kötött kesztyű és egy bakancs, már akiknek ez is jutott. Akinek van ezzel kell dolgozni egy patakba, taposni az iszapba, szedni a szemetet, és sok egyebet, akinek nincs ilyen az meg otthoni cipőbe, ruhába.
- Hat óra emberek, 6 óra, délig nem szeretném, ha valaki csak úgy önszántából szünetet tartana, mert azt haza küldöm pihenni. Örökre pihenni? - Ez az elbocsátás, amitől még mindannyian, emberségünket, egyéniségünket megalázóan rettegünk. Félünk az éhezéstől, félünk és megalázkodunk, mert valami vak remény hajt minket.
Megkezdjük a munkát, 3 fős csoportba. Velem egy másik, nálam fiatalabb srác és egy asszonyka van, akibe a lélek csak vendégségbe jár. Ketten férfiak mindent megteszünk, hogy ennek a soványka asszonyteremtésnek könnyebb legyen. Én megyek be a vizes iszapos mederbe. Sok a szemét, iszap és büdös van.
Még nem tudom, hogy minek van kénes, záptojáshoz hasonló szaga, de egyelőre a társamtól, akit Pistának hívnak a vasvillát kérem el, hogy a száraz növényi korhadékot húzzam össze. Egy drótféle szúrta át az otthoni lábbelimet, egy olcsó kínai gyártmányú cipő amit viselek. 26 ember ugyan is egy békaruhát, és 6 pár csizmát kapott. A csoportocskánknak, Margitkának, Pistának, nekem nem jutott. Seb keletkezett a lábamon, vérzik. Gyorsan kimegyek a partra, levetem a széjjelázott motyót és látom, csak egy karcolás. Margit és Pista odaszól, most ők mennek be a sárba, én maradjak a parton. Végül Pista egy gereblyével matat a sárba, és viaskodik a drótokkal, egy félig el rozsdált nagy fazékkal. Majd ahogyan matat egy a patakba vezetett szennyvíznyílásból hirtelen szennyvíz, zúdul rá. Oldalba kapja A visszataszító lé.
Emberre megalázó a látvány, ahogyan a szarcsomók le hullnak csípőjéről, szinte úgy,, szakaszosan, mintha nem is akarnának lejjebb menni. Irdatlan bűz áraszt el mindent. Pista mit sem vetve az árral, birkózik a gazzal, a szeméttel, még mormol is hozzá egy, két szót. – Eh, az anyádat, büdös is vagy, rozsdás is vagy, és még kapaszkodsz is? Ha már bejöttem közétek, akkor ki is húzlak benneteket, az istenit nektek. – Az ilyen szennyvíz beömlő nyílás a pataknál végződő portákról nem ritka. Főleg a jómódú gazdák házaitól ömlik ide a szennyvíz, megspórolva a pöcegödör építését, és annak tisztításával járó költséget. Itt Ózdon nincs ezek szerint, se környezetvédelem, se ÁNTSZ, s ha van, azok csak minket, a szegényeket csesztetnek. De itt tíz méterenként ömlik a szenny. Haj a derék környezetvédők!
Hirtelen elborzaszt egy látvány, amit Pista a gereblyével, a kotorászással okoz. Egy kutya teteme bukkan fel. Olyan, mint egy luftballon, csak barna, vöröses, vörhenyes színű. Úgy bukkant fel, mint, amit fellőnek a víz felszínére. Még a bántó eddig érzett bűzt is túlszárnyalta az a bűz, ami a tetem kipukkanása után következett. Édeskés, záptojás szag, megduplázva. A drót lukasztotta ki a tetemet, sőt azt felszakította. Szinte a bűz irtózata elnyomult a látványtól, ahogy a tetem belei kibuggyantak.
Pista azonnal kiszaladt a partra, Margitra az öklendezés jött rá. Én hirtelen csak arra gondolok, amit apai Nagybátyám mesélt arról, hogy, amikor kint volt negyvenötbe Auschwitzban, ők, mint rabok, hogyan hányták kézi taligákra az emberi tetemeket, Akkor történt meg vele, hogy egy emberi tetem a hasánál kipukkant, mert már olyan kevesen voltak munkára foghatóak a végelgyengülés miatt, hogy megtörtént, egyre több napon át, hevertek az emberi tetemek a láger udvarán.
Rettenetes, megalázott érzés fog el, de egy tudat úgy a belsőmből, rám parancsol, még itt nem tartunk, ez a dög egy kutya, ez még nem ember. Pista öklendezéssel küszködve kiszalad a partra és a fekáliás nadrágját leveti. Remeg, hiszen korai tavasz lévén, a nap ugyan hét ágra szikrázóan süt, azért meleg az még nincs. Margitka elfordul, mint, ha az most lényeges volna ebben a megalázott helyzetben. A patak partján vagyunk, tollászkodunk, ahogyan lehet nevezni ezt a helyzetet. Ott terem a csoportvezető.
– Hé, itt mi az isten van, szieszta, szieszta? – Kérdését be sem fejezi, mire közbe vágom.
– Te nem látod, hogy csurom vizes ez az ember, és nem érzed, hogy milyen a bűz? A csoportvezető láthatóan zavarttá vált, de éreztetni akarván a hatalmát, rám förmedt.
– Mi van? Mit lázítasz? Azt gondolod, hogy a pénzt ingyen adják? Ha nem tetszik, fogd, fogjátok magatokat és takarodjatok haza! – Hatalmas düh fogott el, s mint a 26 ember között a legtestesebb és izmosabb is, én volnék, hát ez a kápónak beillő alak, ahogyan felfújtam magam és mentem feléje, hát elszaladt. No, persze a bűz is besegített a zavarásba. Annyit azért segít ez a borzadály, hogy a látvány és a bűz elkerülésének okán, már a műszak végéig nem látjuk. Mi befejezvén a átöltözést folytatjuk a munkát, hiszen ha a kiadott szakaszt nem csináljuk meg, holnap mehetünk. Tűnődök! Nem is tudom felfogni, hogy az éhség, a nélkülözés félelme, az attól való rettegés, hogy, amit a múltban szüleinkkel megszereztünk, azt elveszítjük, milyen megalázkodásra tesz képessé minket. Türelem? Birka, türelem? Kitudja? Mint, hogy, azt sem tudni, meddig, hová fajul ez a megaláztatás.
Olyan, kilenc óra tájban vagyunk, szerencsénkre a száradásra kiterített gönc szárad, a nap szikrázó, és a levegő is melegszik. Csak ez a bűz, ez ne volna. Ilyenkor lehet reggelizni. Reggeli? Mind a huszonhat embernek, csoportokra osztva, a patak partján, a „munkahelyen” kötelessége enni. Még 20 méterre az úgynevezett munkahelytől való távozás is bűn. Leülünk, Pista még reszket, Margitka szemei sarkán könny.
– No akkor együnk, kínos kényszerrel szólok a két embertársamhoz. - Mit embertársaimhoz, sors, és modern rabszolgatestvéreimhez. Én, mivel a gyereknek kellett az iskolába a kaja, semmit nem hoztam. Amúgy is már régóta a nejemmel egyszer eszünk egy nap. A gyereknek azt hazudjuk, már amíg az iskolában volt, mi ettünk. Persze, hogy sejti, lódítgatunk. Margitka vakarót hozott, gyúrta otthon, és annyit, hogy nekünk is jusson. Pista szalonnát is, kenyeret is hozott. – Tyhű, de megszaladt, te Pista! – mondom neki. Megvonja Pista a vállát és kicsomagol. Csak, a kenyér, ahogyan a vizes, szennyvizes nadrággal matatott a cuccai között, vizes, és büdös lett. Végül is nem eszünk. De, hát kérdezem én, - kinek van itt, egy olyan 70 kilós kutyadög mellett enni. Se kezet nem tudunk mosni, se a bűztől nem tudunk távolabb menni.
Emlékszem, szintén az apai Nagybátyám mesélte, hogy a lágerbe, ha esett az eső, az ő barakkjuk mellett. volt egy kis tér, ahol a rabok früstökölhettek. No, mint mondta, nem kell akár a mai szegény kajára is gondolni. Amolyan fekete valami volt, amit kenyérnek neveztek, él valami lé a tálkába, ami vízízű volt. Nos ha esett ott az eső, a talaj olyan hányadékos, véres és lucskos volt, hogy megfelelőbb volt nekik a hullákra ülve enni. Azért mi, gondolom én gyorsan itt még…, mégsem tartunk. Igaz, se Margitka, se Pista, se én nem bírunk enni. Mindhárman azzal intézzük el, hogy majd eszünk otthon. Ma lesz a heti fizetés, péntek lévén, és az kerül szóba, hogy mire futja. A mély búskomorságot oldandó megjegyzem. – Ma iszunk, dinóm-dánom lesz Margitka! - szólok a keserű csendet megtörvén.
- Aj, Jancsi, - mert, hogy az volnék, - dínom, meg dánom, ugyan, haza viszem a pénzt, amit haza viszek, mert hogy útközben ki kell fizetnem a villanyt, és, ami marad négyünknek, ami marad, az egyenlő a semmivel.
- Alig tízezer forint meg az, vajon meg mire elég? Istenem, - fakad sírva Margitka, e törékenység, - csak ne látnám a gyerekek arcát, amikor mondom nekik, hogy nincs, hát honnan agyjak.
- Én! – Ordít, közbe Pista- Én meg eliszom, a kú... életbe, arra csak elég lesz, hogy hetente egyszer ebben a jó életbe berúgjak? Lőrét iszok, olcsó kannás bort. Ha egyszer meg megunom, rágyógyszerezek, oszt ennyi.
– Ez utóbbit már elhalkuló, elcsukló hangon mondta.
Hogy én is mondjak valamit, azt mondom, - a gyerek, a gyerek a fontos, valahogyan csak kihúzzuk.. - Pista megint rázendít éles harsogó hangján. - Azok a gyerekek tegnap ott Miskolcon beszóltak valami Zsiga Marcellnek, aki állítólag hites, egyházi iskolába tanult. Azt mondta az a fasiszta mocsadék, hogy 47.000.- forintból meg lehet élni egy hónapban. Hát hogy a ku…is…ben mondhat ilyet az a vallásos moslék, na hogy? –Fakad ki . – Jó, jó, Pista, ez a szarzsák úgy gondolta, hogy naponta lehet 47 ezerből megélni, mert ő naponta 56 ezer forintból él meg. –Istenem, - csendesen szól a Margitka, - hova jutottunk. Közel hatvan éves vagyok, 28 évet dolgoztam a kohászatnál, azóta hol itt, hol ott tengek, lengek és egyre rosszabb, másoknak meg egyre jobb. Hát ez az a demokrácia, amit egykor, jól emlékszem a Horváth Aladár egy választási gyűlésen még 1991 –ben, mondott?
Margitkáról, tudni kell, hogy érettségizett, valamikor a kohászatnál irodai beosztásban volt. Művelt, jól tájékozott. Én, több szakmával, képesítéssel nem találok állást, legutóbb a vagyonőrképzés révén kaptam képesítést, amiből csak a képző kft. járt jól a befizetett 110 ezer forintommal, én nem. Pedig a képzés hirdetése a sikeres vizsga utáni biztos munkával kecsegtetett. Pista olvasztár volt, a kohászat megszűnése óta tengeti életét. Hol itt, hol ott dolgozik. Mint mondja veszteni valója nincs, iszik, ha van rá pénze.
Így megy ez, no meg úgy, hogy elmélkedés helyett folytatom a pataktisztítást. Alig telt el a reggeli idő, a félóra, a hajcsár ránk szól. – No gyerünk, gyerünk, ennek a kijelölt szakasznak meg kell lenni! A bűz azonban láthatóan elkergeti. A változatosság kedvéért én megyek a patakba, Pista és Margitka a parton birkóznak az általam kidobált üledékkel, a szeméttel és a döggel. Na ez jelenti a nagy talányt, ezzel a nagytestű döggel, hogyan birkózunk meg. Mert, hogy nincs csizmám és egy olcsó lábbelivel, megyek a víz szélére, abban reménykedek, hogy onnan is képes vagyok ki ráncigálni, ezt a sok vacakot, meg a dögöt. Leírhatatlan a bűz, a látványt szinte megszoktuk. Most sem zavar annyira.
A harcot hát megkezdem, csak, az nem véve észre, hogy a lábam alatt is latyak, van besüppedek a trutyiba. Nem csinálok belőle ügyet, már csak azon imádkozok, hogy ez a fránya dög ne szakadjon sok fele, egybe tudjam kiráncigálni. Sikerül, kilépek a sárból, amely olyat cuppan, hogy mindhárman megmosolyogjuk. A siker közben nem veszem észre, hogy egy a gazdagéktól, szintén idevezetett szennyvíznyílás előtt állok, és harcolok, így hát én is kapok egy heves zuhanyt. – Az istenit, én is kaptam egy fürdőt! – Kiáltom el magam. Mindenem csurom húgyszagú és vizes lett.
– No te kivételes vagy Jancsi, - szól oda Pista-, mert te a darabosból nem kaptál. No, de, - szólok már csak a saját megnyugtatásom kedvéért, - ebbe meg van még koton is bőven, meg tyúktól, és bél. – Az se, semmi, - mondja Margitka amolyan kényszerű kacajjal. Birkózok az iszappal, a vizes és bűzös gönc súlyával ami rajtam van, de csinálom, a keservit.
Egyik kacatot követ egy másik, van itt minden a város szemetjéből, sok pille palack, de apróbb dögökből is. Az, hogy patkányok szaladgálnak körülöttem nem is zavar, inkább Margitka sikolt egyet, egyet. Szomjúság gyötör. Egy, két napig kaptunk valami teafélét, de most már vizet se kapunk. Se inni nem kapunk vizet, se, hogy az evés előtt, vagy haza menet megmoshassuk a kezünket, mosakodni abszurd nem tudunk. Visszük magunkon a műszak bűzét. Tiszta Havaj, demokrácia ez a javából. Átfut rajtam a gondolat.
– Csak azt tudnám, hogy mi ebben az emberi, mi ebbe a demokrácia, és mi ebbe a szabadság? Miért vagyok én, a két másik társam és itt mind a huszonhatan, még az emberiességtől távol álló csoportvezető, a két hosszú nyelvű állig fideszes embert is beleértve, számkivetettek.
Mit követtünk el, hogy azt, amit a szocializmusban kotrógéppel egy óra alatt, emberek megalázása nélkül elvégeztek, most a mi totális megalázásunkkal ingyen, kényszermunka keretében végeztetnek el? Az jut az eszembe, amikor olvastam az egykori Jalta-i Dekrétumot, miszerint soha többé, de soha többé nem lesznek emberek tömegével alárendeltek, megalázottak és életük nem kerülhet a másik révén veszélybe. Kérdem én hát 50 évvel utána, hát nincs veszélybe az életünk? Ezzel a megalázó munkával, annak minden fertőzés és más veszélyével?
Sorstársam nem régen kapott májgyulladást. Bevitték Miskolcra a megyeibe, és… - Hogy ott mi történt, érdemes elmondani. Pistát bevitte a mentő, de már úgy és az után, hogy a körzetes, aki azt mondta neki, - semmi baja, a beteg nem így néz ki -, olyan rosszul volt, hogy még a mentősök is rárivalltak Pistát ápolgató családtagokra:
- Meddig akartak várni mondják? Addig, amíg meg nem hal a beteg? – Miskolcon a Megyei kórház orvosai is kitettek magukért. Azonnal azt mondták Pista hallatára egymás között; - a beteg feltehetően szúrja magát, közösen használt tűvel. Pedig Pista csak iszik, igaz néha, ha van miből akkor cefettűl, de tőle aztán a kábítószer igen távol van. Pista, hirtelen azt sem tudta mondani ott, hogy igaz, nem igaz, meglepte az orvosi, az értelmiségtől fakadó sajátos értelem! Ezzel az értelmiség általi megvető megnyilvánulással, nap, mint nap találkozunk az életünk minden területén, a hivatalokban, az orvosnál, a patikákban és mindenhol. Érezhető, hallható megvetésük és undoruk tőlünk, és ezt megszokni nem tudom, mindig fáj.
Az értelmiségi csak akkor alázkodik meg, de mindjárt sikítozva, ha azt kell átélnie, amit nekünk évek óta, többiek között, miattuk is. Tehát, Pista miskolci kalandja, a májgyulladással, nem egy teljes körű kivizsgálással végződött, mint az a szocializmusban alapvető volt, hanem azzal, intézték el az értelmiségi barbárok a dolgot, hogy Pistánk drogozik… ( Olyan félelemérzés válik körünkben uralkodóvá, hogy más nem várható el a most regnáló orvosoktól. Több, mint félünk már tőlük. Nem is tudom, hogy sokszor miért is jut az eszembe a korábban olvasott Mengyelejev.). Pista esetében, meggyőződésem, hogy az orvosi magatartás, nyilvánvalóan beleépül a hatalom szociálfasiszta rendjébe, és megrendelt. Pista munkából eredő fertőzésének elsimítására, ott a szegény, magát megvédeni képtelen ember és ott az orvos, aki élet és a halál ura. Vele szembe tehát az embertelen állati értelmiségi a hatalmi parancsot végrehajtó orvos, és kész a hamis látlelet a még hamisabb oka, és a munkáltatói gond elsimítása, a tény elkendőzése. Mert, végül is, az apai nagybátyám gondolatai jutnak az eszembe, aki elmondta, hogy 1945-ben, már a háború vége fele, neki és sok ezer embernek ott Auschwitzi halálgyárban az élete nem ért egy fagarast se.
Gondolataimmal és a trutyival, a döggel birkózva, a sajgó sebemmel a lábamon, e gondolataim szabadságát a csönd adja meg. Az a keserű csönd, amelyben, mi hárman egyek vagyunk. No meg az, amit a múlt hangjaként, az egykori atyai nagybátyám elmeséléséből folyton, mint valami földöntúli hangot hallok, és a tudat, az, hogy felnőtt fejjel, egy reményt követve letettem az érettségit a Digitális középiskola projekt keretén belül, és itt vagyok, kiszolgáltatott és megalázott, az én és a hármunk élete sem ér többet, mint egy fagaras.
Mind hárman szótlanok lettünk, ilyenkor tudom, mindig, hogy igen elfáradunk és már nem sokára két óra, a műszak vége van.
A lényeget halljuk, mind hárman:
- Hahó emberek, a szerszámokat kérem ide egy rakásra, vége a műszaknak, tisztálkodjanak meg, ne legyenek büdösek, mert az irodába mennek a fizetésért. A szerszámok közül egy kapa nyele, két gereblye eltört.
– Hát ez meg, mi? - Kérdi a modern rabszolgatartó a hajcsár. - Eltörtek, nem látod? – Szólt valaki az egybegyűltek közül. – No, ez nem így megy. Vagy az egész csoport fizeti ki, vagy valaki vállalja. – Miért, már a cégnek erre sincs pénze, már mi vegyünk szerszámot nekik, miközben ingyen dolgozunk, a főnökök és ti sokkal többet kerestek? – fakadok ki. – Héj, Jancsi, már megint lázítasz, - szólt szinte mind két hajcsár egyszerre. Holnap te szerintem már ne is gyere, megértetted?
A többiek fakadnak ki, de köztük a mi Margitunk mert megszólalni.
– Idefigyeljetek, amit ti, csináltok, talpnyalóként, és csoportvezetők vagytok az már sok. Embertelenség, később, ha kaptok fegyvert lelőtök minket, aztán meg a családotokat, mert derék hajcsárok vagytok? Hát ti is emberek vagytok nem, titeket is magamfajta anya szült nem?
- A kirohanás, sírásba torkollik, nagy a megszeppenés. Ez a csönd nem hasonlítható semmihez, ez szinte mind a 26 ember lelkéből fakadt, még a két hajcsáréból is. Csendben átöltözik mindenki, a ruhákról árulkodik az olcsó kínai árú adta lehetőség az öltözködésre. Szinte mindenkin egyforma minőségű a cucc.
A patak szélén, haladunk be a városba. Beérve a Városgazdálkodás, meg a KOMSZOLG udvarára, egy konténer fogad minket. Télen itt zsúfolódtunk a hidegbe, mert a központi épületből, lévén mi alsóbb rendűek, rangúak és büdösek, ki lettünk tiltva, egy konténerbe, amelybe legjobb esetben is 6 ember, és nem több tucat fér el. Így, mint többen férfiak, mi kint voltunk télen a hidegben, hogy a nők legyenek, öltözzenek aránylag melegebb helyen. Mi nem öltöztünk át. Most is a szabad ég alatt tesszük az effélét.
- Álljon, mindenki sorba és várja ki a sorát, hogy rákerüljön a sor! Sor, sor szó után, hangzik el az utasítás. Mint a rabok, mert miért is ne lennénk azok a börtönfalak nélküli börtönvilágba, sorba állunk az alamizsnáért. Alig tudok szavakat találni a fárasztó munka utáni és közel egy órás sorban állás utáni arcokra, ahogyan a kapott összegeket számolják. Akik nők, szinte mindegyiknek könnyessé válik a szeme. A férfiakból düh tör ki. Rám kerül a sor. - Maga az „X János? – kérdi egy hanga az ablak mögül, amely egy igen elhízott nőből árad.
–Igen én vagyok- felelem. Majd kinyújt egy papírt amiből az egyik az enyém a másikat aláírva vissza kell adnom. Olvasom, vagyis olvasnám, mert megszakít szándékomban a dölyfös, elhízott külsejű teremtés.
- Mi, van, írja alá, aztán adja vissza, nem látja, maga mögött sokan vannak.
– Tudom, nem azokért aggódik, akik várnak, egészen más az ami miatt siettet. Fél a kérdéseimtől, amit így én, valóban tekintettel a többiekre, fel sem teszek.
Aláírom a bér –hazugság és csalás- papírt és kézhez véve a pénzes borítékkal tovább lépek. A nálam maradt ívet olvasva, a szöveg számomra olyan, mint ha nem magyarul lenne írva. Azt gondolom, hogy, ha felnőtt fejjel letettem az érettségit, akkor tudok olvasni, de valahogyan nem fér a fejembe a bérlapon kiváltképpen az olyan tétel, mint;
Természetbeni támogatás levonás, pénzbeni támogatás levonás, szakképzési hozzájárulás levonás. Ezek számomra érthetetlen, valótlan adatok, hiszen ezeket a munkavégzés során nem is kapom. Például, a természetbeni juttatás, ami még odáig sem terjed, hogy védőfelszerelést kapjak, vagy védelmet a fertőzéstől, hiszen dögöt fogdosni, ráncigálni, a legalapvetőbb szinten is, gondolható, hogy veszélyes. Vagy elintézik, mint a Pista esetében. Képzésben nem is részesülök, hiszen mihez kell képzés, a szenny, és dögök eltakarításakor? Végü, pedig az a szöveg, melyet az öblös szájú, szociálfasiszta ország vezetőinktől hallott.., az összegről már nem is beszélve…"
Forrás: a szerkesztőségben
Szs
