Erősödik az igény egy olyan új politikai erő iránt, amely kész
vállalni, hogy megállítja az elszegényedést, és hozzáfog a több mint két
évtizede mélyülő szakadék betemetéséhez gazdagok és szegények között.
Közömbösnek tartják, pártként lépne-e színre, vagy választási
koalícióként, inkább azt tartják lényegesnek, hogy megjelenjen végre egy
épkézláb szociális orientációjú erő, és lehessen rá szavazni a
következő választásokon. Sokaknak, nagyon sokaknak elegük van már abból,
hogy rendre csalatkozniuk kellett azokban, akiket megtiszteltek
bizalmukkal. A kiábrándulás jelei nem csak a jelenlegi hatalommal
szemben mutatkoznak, hanem elődeikkel szemben is, hiszen politikájukkal,
és magatartásukkal nagyban hozzájárultak a jobboldal kétharmados
parlamenti többségének létrejöttéhez, hibáikból pedig képtelenek voltak
levonni a szükséges politikai tanulságot és személyi konzekvenciát.
Igény van egy új erőre, mely markánsan megkülönböztethető minden más
ismert párttól, mert célja sok millió honfitársunk legalapvetőbb
létszükségleteinek kielégítése. Egyikük, egy 75 éves asszony, így írt a
minap: „Évek óta nem voltam nyaralni, még egy napra sem, pedig ingyen
utazom. De másra nem telik. Színházban már öt éve nem voltam. Egyetlen
’dőzsölésem’, hogy megveszem a gyógyszereket és a teákat, hogy túléljem
az életemet, és élelmiszert vigyek munkanélkülivé lett tanár fiamnak.
Nem tudom, meddig lehet még nyomorban tartani az embereket. A
kilátástalanság, az elutasítás, a látszatintézkedések, az empátia hiánya
jön le felénk, szürke emberekhez a hatalomtól. Körülöttünk az emberek
mind megértőek nehéz sorsunk iránt, a hatalom meg csak önmagát szereti?”
Magyarországon ma több mint 40 százalékra becsülik azoknak a szavazásra
jogosultaknak az arányát, akik a parlamentben helyet foglaló egyik
pártra sem szavaznának a következő választáson. Nincs kizárva, hogy
ennél is nagyobb a fennálló állapotokkal elégedetlenek aránya. Oly erős a
passzív ellenállás a jelenlegi pártokkal szemben, amekkora csak ott
lehet, ahol az emberek mindennapi életét és megélhetését érintő
problémák hiába üvöltenek megoldás után, a szőnyeg alá söprik őket, mert
a fő szempont nem a dolgozó jóléte, hanem a profit biztosítása.
Felháborítja az embereket, hogyan szakadnak el tőlük képviselőik, amint
megválasztották őket, és szegődnek olyan politikák szolgálatába, amelyek
nem állnak a választók érdekében, hanem gyakran szemben állnak vele.
Társadalmi munkámban szerzett tíz éves tapasztalatom mondatja velem: ez a
„szürke zóna” arra vár, hogy megjelenjen a palettán egy személyi
összetételében is hitelt érdemlő, higgadt, értelmes új erő, és
napirendre tűzze a politika felülvizsgálását az egyszerű ember
érdekében. Hogy ne vele fizettessék meg a válság árát, hanem azokkal,
akik a válságot előidézték. Azt várnák tőle, hogy terheket vegyen le a
rászorulók válláról, és azoktól venne el többet, akiktől van miből. Azt
akarják, hogy a létminimumot mindenki számára biztosítsák, és ne legyen
többé gond, hogy mit adnak enni a gyereknek. A változás igénye a bérből
és fizetésből, a nyugdíjból, a segélyből élők és a kisvállalkozók között
érzékelhető a leginkább. Hazánkban egy millióan élnek mély
szegénységben, napi 500-600 Forintból. Több mint négy millióra tehető a
létminimum, azaz a 88 ezer Forintnál alacsonyabb jövedelemből élők
száma. További két millióan valamelyest a létminimum feletti
jövedelemmel rendelkeznek ugyan, de nem sokkal többel. Vagyis a lakosság
kb. 60 százaléka mindennapi megélhetési gondokkal találja szemben
magát, fennmaradásáért küszködik. Minden korábbinál népesebbé vált az
abszolút fizetésképtelenek serege. Azoké, akik nem csak kölcsöneiket nem
tudják többé törleszteni, hanem közüzemi díjszámláikat sem tudják
rendezni, mert bevételük nem fedezi a létfenntartáshoz szükséges
kiadásaikat. Nagyon sokan közülük dolgoznak ugyan, de bérük és fizetésük
oly alacsony, hogy nem tudnak megélni belőle. Magyarországon a
rendszerváltást követően minden kormány olyan alacsony szintre
szorította le a munkabéreket, hogy – sok millió ember esetében - a
munkaerő egyszerű újratermelésére is elégtelenek. Kormányaink azért
tették ezt, hogy olcsó munkaerővel csábítsák ide a tőkét, nagyobb
hasznot biztosítva neki másoknál. Ennek árát fizetjük népességünk 23
százalékának (2,3 millió ember) alultápláltságával, sok tízezer gyermek
éhezésével, százezrek a nyomorával. Foglalkoztatási rátánk egyike a
legalacsonyabbaknak az Európai Unióban, az egy millió új munkahely
fideszes ígérete pedig már csak halvány emlék. Társadalmi állapotainkra
jellemzően az alkotmány helyébe lépett Alapszerződés még a munkához való
jogot sem ismeri el, viszont kiiktatták belőle a szociális
biztonsághoz, így a társadalombiztosításhoz való jogot, a lakhatási
jogot pedig annak dacára sem iktatták törvénybe, hogy még a kormánybarát
keresztény-szociális körök is követelték, velünk együtt. Mélyülő
társadalmi egyenlőtlenségnek lehetünk tanúi: hazánkban a
jövedelemkülönbség meglepő hasonlóságot mutat a nagyvilágéval: a
leggazdagabbak 1 százaléka akkora jövedelemmel rendelkezik, mint a
világnépesség 57 százaléka együttvéve. A deklasszálódás és az
elszegényedés kísérő jelensége az otthonvesztés, az évről-évre arató
tömeges fagyhalál, és a szaporodó öngyilkosságok. A kialakult helyzetért
mindenkit felelősség terhel, aki a mögöttünk álló 23 évben az országot
irányította. Még akkor is, ha az életellenes tendenciák különösen 2010
óta váltak szembeötlővé sokgyermekes családok, terhes kismamák,
magatehetetlen rokkantak, végelgyengülésben szenvedő öregek
kilakoltatásával, sok-sok embertársunk öngyilkosságba kergetésével, a
fizikai lét fenntartásához szükséges szolgáltatások kikapcsolásával,
mint amilyen legutóbb Ózdon történt az ivóvíz elzárásával. De az új erő
iránti igény nem csak anyagi természetű, hanem mélyen gyökerező
etikai-lélektani forrásból is táplálkozik: az emberek ragaszkodnak olyan
erkölcsi értékekhez, mint amilyen a becsületesség, a tisztakezűség, az
őszinteség, a korrektség, az önzetlenség, a felelősségtudat, a
tisztelet, a szolidaritás a gyengébbel, az emberiesség, az
igazság-szeretet. Megannyi érték, melynek szinte teljesen nyoma veszett
az elmúlt két évtized politikai gyakorlatában. Tapasztalható, hogy az
emberek olyan új pártra gondolnak, amely nem csak bírál másokat, hanem
képes a jót is meglátni mások politikájában, egyes intézkedéseiben. Mert
hiszen nem minden rossz, és eleve elítélendő abban, amit a másik tesz –
állítják. Elegük van a sárdobálásból. Olyanokat akarnak, akik nem mások
lejáratásával akarnak politikai fegyvert kovácsolni maguknak, hanem az
emberhez méltó megélhetésért való tenni akarás vezérli őket. Megőrizni,
ami jó, s meghaladni, ami nem az – akarják. Politikai szolgálókészséget
várnak el. Véleményük szerint bizton számíthatna népi támogatásra, aki
demokráciában és szabadságban akarna érvényt szerezni az élethez és az
emberhez méltó megélhetéshez való jognak, magyarkodás helyett pedig
felvállalná a nemzeti progresszió humanista eszméjét, hogy elhárítsa
nemzeti fejlődésünk útjából az ország félgyarmati státuszából fakadó
akadályt. Vajon volna-e politikai készség az új erő iránti népi igény
kielégítésére? Arra, hogy egy politikai közösség összefogjon, és lépjen?
A Magyar Szociális Fórum úgy látja, hogy volna, és másokkal összefogva
politikai rangra kellene emelnie az emberi és a társadalmi jogok
érvényre juttatásáért vívott tíz éves küzdelmét. A civil munkának
korlátot szab az intézményi rendszer, labdába rúgni csak a parlamentben
lehet, ott is kellő erő birtokában. Úgy látjuk, és másokat is arra
bíztatunk, hogy bátran vállalnunk kellene a megmérettetést egy olyan
választási-összefogás, vagy párt keretében, amelynek fő célja az
elosztási viszonyok módosítása volna a munkából élők javára. Szociális
irányú rendszerkorrekciót akarunk. Olyant, amelyre az országgyűlésben
jelenleg képviselt pártok egyike sem hajlandó. Véget kell vetni az
emberi és társadalmi leépülésnek, vissza kell helyezni jogaiba az
értékteremtő embert, perspektívát kell feltárni a fiataloknak. Ennek
egyik legfontosabb eszköze a megélhetéshez szükséges garantált
alapjövedelem bevezetése lehetne Magyarországon. Ennek érdekében
csatlakoztunk az Európai Unió polgári kezdeményezéséhez is, melyről a
Népszabadság 2013. július 26-i számában már szó esett. (http://mszfszk.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=535:megszabadulhatunk-e-a-mindennapi-robottol)
Az új erő iránti igény nyilvánvaló, de a közös politikai hívó szó még
várat magára. Remélem, nem sokáig! Szeretnénk, ha ez a sokak által
igényelt új erő mielőbb megszületnék, és vállalkozna is arra, amire
mások nem akarnak.
Simó Endre újságíró, a Magyar Szociális Fórum alapítója
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése